Napi evangélium

Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és hangosan így kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk! Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak! Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen? Aztán hozzá fordult: Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.

Elmélkedés:

Légy hálás!
Amiről a mai evangéliumban olvasunk, az nem egy példabeszéd, nem egy kitalált történet, hanem a valóság, amely Isten jóságát és az ember hálátlanságát mutatja be. A történetnek szép a befejezése, ebből vonhatjuk le a magunk élete számára a tanulságot, amely azzal szemben domborodik ki, ami előzőleg történt. Azért értékes az egy ember hálája, mert a többiek hálátlanok voltak. Nézzük a történetet! Jézus leprás betegek csoportjával találkozik, tíz személlyel. Ők betartják a törvényi előírásokat, miszerint nem érintkezhetnek egészséges emberekkel, ezért megállnak a távolban és kiáltozva kérik az Úr segítségét: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” A tiszteletteljes megszólítás és a kérés nyilvánvalóan annak a kifejezése, hogy bíznak Jézus gyógyító erejében, hisznek abban, hogy a Mester meg tudja őket szabadítani betegségüktől.
A bibliai időkben a lepra gyógyíthatatlan betegség volt. E súlyos bőrbetegségben szenvedő embernek esélye sem volt a gyógyulásra. Sorsát nehezítette továbbá a közösségből való kizárása. Ez utóbbi abból a szempontból érthető, hogy ilyen módon próbálták megakadályozni a lepra további terjedését. A leprás betegek számára külön területeket jelöltek ki és nem térhettek be az egészségesek által lakott településekre. Nem érintkezhettek velük közvetlenül, csak kellő távolságból beszélhettek másokkal.
A gyógyuláshoz még Jézus érintésére sincs szükség, elég, hogy rájuk tekint, s ez az irgalmas tekintet csodát eredményez. A korabeli törvények szerint a leprás betegség megszűnését, a megtisztulás tényét a papnak kellett kinyilvánítania, s ez egyúttal a gyógyult személy visszafogadását jelentette a közösségbe. Bár Jézus csodájának köszönhetően mind a tízen meggyógyulnak, kilencen hálátlannak bizonyulnak. Csupán egy ember tér vissza, hogy kifejezze háláját annak, akinek gyógyulását köszönheti. Jézusnak is fájt a hálátlanság. Keserűen kérdezte meg az egyetlen visszatért embertől: „Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?”
Néhány gyakorlatai tanács annak érdekében, hogy ne essünk a hálátlanság bűnébe, hanem a hálaadás által erősítsük kapcsolatunkat Istennel és az emberekkel.
Hálánkat mindig fejezzük ki szavakkal! Nem elegendő az, ha a köszönet szívünk mélyén meghúzódó érzés marad, s arról csak mi magunk tudunk. A hála kifejezése nem megalázó. Alázat mindenképpen szükséges hozzá, de nem megalázó.
Hálánkat kifejezhetjük szolgálatunkkal is! Gondoljunk csak a jerikói vakra, Bartimeusra, aki miután visszanyerte szemevilágát, Istent magasztalva követte Jézust az úton (vö. Lk 18,43). Istenszolgálatunk hálánk egyik megnyilvánulása a hit, a remény és a szeretet isteni adományaiért.
Az adakozás is hálánk egyik megnyilvánulása lehet. Azzal mondunk Istennek köszönetet a tőle kapott javakért, hogy segítjük, támogatjuk rászoruló embertársainkat.
A szentmise, az Eucharisztia ünneplése egyéni és közösségi hálaadás Istennek. A görög Eucharisztia szó ugyanis hálaadást jelent. A fiatalok néha csodálkozva kérdezik, hogy tulajdonképpen miért járunk vasárnap szentmisére? Többféle választ adhatunk erre a kérdésre, hiszen számos okunk van erre. Ezek közül az egyik az, hogy azért veszünk részt az istentiszteleten, a hálaadó áldozaton, hogy ezzel is kifejezzük hálánkat Istennek, akinek minden jót köszönhetünk.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Istenünk! Látjuk és elismerjük, hogy a világban, az Egyházban és bennünk egyaránt jelen van a jó és a rossz. Isten és a sátán küzd a lelkünkért, örök sorsunkért. Segíts, hogy minden helyzetben felismerjük és elutasítsuk a gonosz kísértéseit! Növeld bennünk az életszentség vágyát, hogy készek legyünk engedelmeskedni neked, teljesíteni akaratodat! Gyarlóságunk, esendőségünk és bűnre hajló emberi természetünk ellenére is hozzád tartozunk és tanításod szerint akarunk élni. Segítsen minket a te kegyelmed és irgalmad az üdvösségre!