Napi evangélium

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Elmélkedés:

Az emmauszi tanítványok esetében is megfigyelhetjük, hogy nem azonnal, hanem fokozatosan jutnak el a felismerésre és a hitre. Órákon át együtt vannak Jézussal, aki melléjük szegődik az Emmausz felé vezető úton. Órákon keresztül hallgatják őt, amint magyarázza a szenvedő messiásról szóló jövendöléseket, mégsem ismerik fel, hogy az Úr az útitársuk. Később ők maguk mondják, hogy lángolt a szívük miközben hallgatták őt, időközben megszűnik már csalódottságuk és reménytelenségük, mégis mindvégig idegennek tartják azt, aki velük halad.
Aztán amikor hívásukra az „idegen” betér otthonukba és asztalhoz ül velük, akkor történik a fordulat. Jézus úgy veszi a kezébe és úgy töri meg a kenyeret, ahogyan arra senki más nem képes. Egy „idegen” nem tudja így megtörni a kenyeret. A mozdulat olyannyira sajátos, hogy ennek hatására felnyílik a szemük és felismerik a Feltámadottat.
A két tanítvány esetét olvasva végigizgulom a történetet és szüntelenül csak arra gondolok, hogy mikor fogják már végre felismerni Jézust? De hiába siettetném az eseményeket, mindenkinek végig kell járnia a maga útját. Nekem is. A két emmauszi tanítvány nem találja egyik pillanatról a másikra magát otthonában, az asztalnál, hanem végig kell járniuk a saját útjukat. Nekem is végig kell járnom a saját utamat, hogy eljussak a hitre.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Kérünk, Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!