Napi evangélium

Abban az időben: Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé. Amikor Betfage és Betánia közelében ahhoz a hegyhez ért, amelyet Olajfák hegyének hívnak, előreküldte két tanítványát. Ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember nem ült még soha. Oldjátok el, és vezessétek ide! Ha valaki kérdezné tőletek, hogy miért oldjátok el, mondjátok azt, hogy az Úrnak van rá szüksége.”
A küldöttek elmentek, és úgy találtak mindent, ahogy ő megmondta. Amikor eloldották a szamarat, a szamár gazdái megkérdezték tőlük: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt felelték: „Szüksége van rá az Úrnak”, és elvezették Jézushoz.
Ott köntöseiket rávetették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amint haladt, ruháikat az útra terítették előtte. Amikor közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész örvendező tömege hangosan áldani kezdte Istent a sok csodáért, amelyet láttak: „Áldott a király, aki jön az Úr nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: „Mester, intsd le tanítványaidat!” Jézus azt felelte: „Mondom nektek: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni!”

Elmélkedés:

Elkísérni Jézust
A reneszánsz kor egyik leghíresebb olasz festője, Fra Angelico egy freskója a getszemáni jelenetet ábrázolja. Jézus imádkozik az Atyához, a közelében az apostolok alszanak, kissé távolabb egy házban két női alak ül. Egyikük összetett kézzel imádkozik és nyitott szemekkel Jézus felé tekint, a másikuk egy könyvbe mélyedve olvas. Lázár testvérei ők, Márta az imádkozó Jézus felé néz, Mária pedig olvas. Számomra azért érdekes és sokatmondó ez a művészi elképzelés és ábrázolás, mert miközben az apostolokat elnyomja az álom, csukott szemmel, fejüket támasztva alszanak és az Úr kifejezett kérésére sem tudnak ébren maradni és imádkozni, a két asszony virraszt és imádkozik, mintegy lélekben együtt van a szenvedésére készülő Jézussal. Az evangélisták pontosan lejegyzik, hogy az utolsó vacsora után Jézus kiment az apostolokkal az Olajfák hegyére és ott imádkozva készült szenvedésére és halálára, de arról nincs szó, hogy ezzel egyidőben Márta és Mária az Úrral együtt virrasztanak betániai otthonukban. Ma, virágvasárnap, amikor az Úr szenvedésének kezdetére emlékezünk, e kedves jelenet arra hív minket, hogy mi is legyünk együtt lélekben Jézussal szenvedésének napjaiban.
Ma az Úr jeruzsálemi bevonulására emlékezünk, amely eseménnyel kezdetét veszi Jézus szenvedése és keresztútja. Nem dicsőséges királyként vonult be a városba, pedig sokan azt várták tőle, hanem békét hozó szolgaként, Isten szolgájaként. Tudta, hogy a most megkezdett úton nem fordulhat meg, mert akkor nem teljesítené a mennyei Atya akaratát. Nem fordulhat vissza, de egyszer visszafelé jön majd ugyanezen az úton, amikor keresztjét fogja vinni a városon kívülre, a Golgota hegyére. Jézus tudatosan vállalja a szenvedést és az önfeláldozást, mert az Atya ezt az áldozatot kívánja tőle az emberekkel való végső és teljes kiengesztelődés érdekében. Nekem is indulnom kell nyomában a keresztúton, mert meghív, hogy én is hordozzam életem keresztjét. Az Úr meghív, hogy részesedjek szenvedésében, mert részesíteni akar engem a feltámadás örömében is.
Idén, az Irgalmasság Évében érdemes odafigyelnünk arra, hogy Jézus áldozata szerezte meg számunkra a megbocsátást. Az Úr szenvedése és kereszthalála megváltást hozott az egész emberiség számára. A megváltás azt jelenti, hogy Isten többé már nem mint bűnös emberekre tekint ránk, akik büntetést érdemlünk, hanem mint megváltott emberekre, Isten megmutatja felénk irgalmas arcát. Az isteni irgalom, a megbocsátás, a kegyelem kiárad felénk. Az Atya azért küldte el közénk Fiát és ő azért áldozta fel magát, hogy Isten irgalommal tekinthessen ránk. A másik oldalról, azaz a bűnös ember felől közelítve így mondhatjuk: Jézus azért áldozta fel magát a kereszten, hogy mi, emberek másként tekintsünk Istenre, úgy tekintsünk rá, mint megbocsátó Atyánkra. Úgy tekintsünk Istenre, mint aki a legvégsőkig elmegy annak érdekében, hogy megmutassa irántunk való szeretetét. Ne félelemmel és rettegéssel gondoljunk rá, hanem a kibékülés vágya, a gyógyulás vágya, a lelki felemelkedés vágya vezessen minket hozzá. Isten irgalmas és egyedül ő üdvözíthet minket.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez vezető utat. Életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgotán álló kereszten. Társaid szeretnénk lenni utadon, amely a halálon keresztül az életre vezet! Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!