Napi evangélium

Amikor Jézus Jeruzsálemben tartózkodott, bement a templomba, és kiűzte onnan a kereskedőket. Ezt mondta nekik: „Írva van: Az én házam az imádság háza. Ti pedig rablóbarlanggá tettétek.” Ott tanított azután mindennap a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői az életére törtek. De nem tudták eldönteni, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta (tanítását).

Elmélkedés:

Az evangélium helyszíne immár Jeruzsálem, a tartomány központja. Jézus életének utolsó szakasza kezdődik el, útjának és küldetésének végcéljához ért. A jeruzsálemi templomba most nem imádkozni jön, miként korábban a zarándoklatok alkalmával, hanem azért, hogy Isten Fiaként birtokba vegye az Atya házát és megtisztítsa azt mindattól, ami méltatlan az imádás és tisztelet e helyéhez. Jézus mintegy védelmébe veszi Isten házát, eltávolít onnan mindent, aminek nincs ott helye, s újra átadja azt eredeti rendeltetésének, tudniillik annak, hogy az Istent imádják és tiszteljék ott. Cselekedetével, a kereskedők kiűzésével egyértelművé teszi, hogy a templom szent hely, a vallásos emberek istentiszteletének helye, ahol semmi keresnivalója nincs semmiféle gazdasági vagy kereskedelmi tevékenységnek, még akkor sem, ha az áldozatbemutatáshoz szükséges állatokat lehetett itt megvásárolni.
Miután Jézus a városokat és falvakat bejárva tanította az embereket, mostantól tanításának helyszíne az Atya háza. Az előző években tanított hegyen és síkságon, zsinagógában és tóparton, most pedig az istentisztelet központi helyén, a jeruzsálemi templomban. Itt hangzik el mindennap az örömhír, a nép pedig figyelemmel hallgatja Jézust, miközben a vallási vezetők már a vesztét tervezik.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Íme, Jézus Krisztus Atyja és a mi Atyánk, készek vagyunk részt vállalni Fiad szenvedésében. Vedd kezedbe életünket, tedd hasonlóvá Fiad életéhez. Ő a saját életét akarja bennünk folytatni az idők végezetéig, bennünk és életünkben akarja kinyilatkoztatni élete nagyságát, szépségét és áldásos voltát. Ami velünk életünkben történik, az nem véletlen, nem a vak sors eseménye, hanem egy darab a Fiad életéből. Az örömöt tehát úgy fogadjuk, mint Krisztus örömét, a sikert, mint az ő sikerét, a fájdalmat, mint az ő fájdalmát. A mi munkánk az ő munkája, a halálunk része az ő halálának.
K. Rahner