Napi evangélium

Jézus az egyik szombaton elment a kafarnaumi zsinagógába, és tanítani kezdett. Volt ott egy jobb kezére béna ember. Az írástudók és a farizeusok figyelték Jézust, vajon meggyógyítja-e szombaton; hogy aztán okot találjanak a vádaskodásra. Ő azonban ismerte gondolataikat. Megszólította tehát a béna kezű embert: „Kelj fel, és állj ide a középre!” Az felkelt és odaállt. Jézus akkor hozzájuk fordult: „Kérdem tőletek: Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy pusztulni hagyni?” Végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az megtette, és meggyógyult a keze. Erre esztelen harag szállta meg őket, és arról kezdtek tanakodni, hogy mit tegyenek Jézussal.

Elmélkedés:

Képzeljük magunk elé az evangéliumi történetet! Az egyik oldalon ott áll Jézus, a másikon pedig a farizeusok. A farizeusok Jézust figyelik, Jézus tekintete pedig feléjük irányul, belelát gondolataikba. Érezzük a feszültséget a jelenlévők között. Jézus tettrekészen várakozik, mert gyógyítani akar, a farizeusok is ugrásra készen állnak, hogy vádaskodásukkal lerohanják. Valahol ott van a béna kezű ember is, de őrá kezdetben senki sem figyel. És akkor hirtelen mindenkinek a figyelme a betegre irányul, akinek keze az Úr szavára azonnal meggyógyul, megszűnik bénasága.
Érdemes figyelnünk a szereplők magabiztosságára. Abban a pillanatban, hogy Jézus megpillantja a beteget, rögtön tudja, hogy mit fog vele tenni, tudniillik, hogy meggyógyítja, még akkor is, ha történetesen szombat van. A jelenlévő farizeusok is biztosak a dolgukban. Tudják, hogy nyert ügyük van, mert Jézus nem fog szótlanul és tétlenül elmenni a béna kezű ember mellett, s ha szombaton meggyógyítja, akkor cselekedetével megszegi a törvényt.
A gyógyítással Jézus ismételten annak adja tanújelét, hogy másképpen gondolkozik a törvényekről. Amíg a farizeusok számára a törvény tisztelete és megtartása az elsődleges, addig Jézusnál az ember, az ember gyógyulása előbbre való, mint a törvények. Őt semmiféle szabály nem korlátozhatja abban, hogy jót tegyen.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Istenünk, előtted összeroppannak a térről és időről alkotott méreteink, előtted a legcsodálatosabb emberi tudás is csak töredék. Megközelíthetetlen fényesség vesz körül. Te mindettől egészen különböző! Hát riadjak föl már végre gyermekes képzelgéseimből, gondolatszegény csacsogásaimból, kikopott imaformuláimból, egyhangú kegyeskedéseimből! Vedd el tőlem fennhéjázó önbizalmamat, azt a fölényes biztonságérzetet, amelytől gyakran azt hiszem, sokat tudok és már nyugodt, megelégedett, sőt büszke is lehetek e tudálékosságomban. Istenem, szabadíts meg az önteltségtől!
F. Amiet