Napi evangélium

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Elmélkedés:

Gondolatban évről évre végigjárjuk az emmauszi utat. A két tanítvánnyal együtt elindulunk Jeruzsálemből Emmausz felé. Csalódottság, keserűség, tehetetlenség, értetlenség van szívünkben. Nagy reményeket fűztünk Jézushoz, de minden remény szertefoszlott. A kudarcot nem az emberi képességeink gyengesége vagy a körülmények hirtelen megváltozása okozta, hanem a halál. Erőnket tudtuk volna növelni, megtaláltuk volna az új irányt, de a halálon nem tudunk változtatni. Az eseményeket már nem mi befolyásoljuk, hanem az embernél nagyobb erő irányít mindent.
Lélekben újra és újra átéljük az emmauszi utat. A lelki sötétség, a magány, a csüggedés, a reménytelenség útját. Azt hisszük, hogy Isten nincs velünk, elhagyott minket, s csak az ajtóban, a nagy megérkezés pillanatában döbbenünk rá, hogy mindvégig velünk volt. És akkor majd visszaemlékezünk életünk útjaira és tévútjaira, a fontosnak vélt állomásokra és a kitérőkre, a felesleges keresésekre és a szükséges útbaigazító tanácsokra. Megvilágosodott értelemmel látjuk, hogy mikor ismertük fel őt és mikor nem. Látjuk, hogy mikor utasítottuk ki életünkből és mikor mondtuk neki: „Maradj velünk, Urunk!” Lélekben újra átéljük az emmauszi utat, a hit útját, az Istenhez vezető utat. És akkor majd Isten szól hozzám: „Maradj velem, gyermekem, mert lenyugodott már a nap!”
© Horváth István Sándor

Imádság:

Istenünk, szenteltessék meg a te neved! Nemcsak szavakkal kell imádnunk Téged, hanem méltókká kell lennünk Hozzád, közelebb kell jutnunk Hozzád erősebb szeretettel. Mert Te nem vagy immár a bosszúálló, a csaták ura, hanem az Atya, aki a béke ölén a boldogságra tanít. Amen.
G. Papini