Napi evangélium

Abban az időben Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle kelmefestő nem képes így a ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor ezt mondta Jézusnak: „Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő árnyékolta be őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, már senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a holtak közül. A parancsot megtartották, de maguk között megvitatták, hogy mit jelenthet az, hogy feltámad a holtak közül.

Elmélkedés:

A felhőben
Érdekes fényképet kaptam valakitől. A fotón egy franciaországi függőhíd volt, amint éppen leereszkedik rá egy felhő. A képen kristálytisztán látszódik, amint az egyik hídpillért, a folyót és a völgy egyik felét megvilágítja a nap, de a másik pillérből és a völgy túlsó oldalából semmi sem látszódik, az úttest eltűnik a felhőben, eltűnik a semmiben, mintha a levegőben lógna az út. A lenyűgöző fénykép láttán elgondolkoztam: vajon milyen érzés lehetett ebben a percben autóval ráhajtani a hídra? A hídra, amelynek a végéből semmi sem látszódott. Milyen érzés lehetett haladni egy olyan úton, amely az ismeretlenbe vezet? Milyen érzés lehet menni olyan irányba, amit az ember nem lát a szemével? Valószínűleg nem ilyen kérdések foglalkoztatták az éppen arrafelé utazókat, s egyáltalán nem ijedhettek meg megpillantván az ismeretlenben végződő, a felhőben elvesző utat, hiszen azt is láthatták, hogy szemből, a felhőből autók jönnek ki, tehát nem lesz hirtelen vége az útnak. Külső szemlélőként azt mondhatnám, hogy reményteli érzés lehetett.
Életünk útján, amely vándorútként és keresztútként is felfogható, reménnyel haladunk előre. Azzal a reménnyel, hogy életünk nem vész el a semmiben és nem a semmi felé tart, hanem eljutunk Isten örök országába, az örökkévalóságba, amit testi szemünkkel ugyan most még nem láthatunk, de hitünk szerint létezik, s ahová Isten mindannyiunkat meghív és vár. Ebbe az örök országba, öröklétbe, ismeretlen világba, túlvilágba pillanthatott be egy rövid időre az a három apostol, aki tanúja lehetett Jézus színeváltozásának a hegyen. Erről az eseményről olvashatunk ma, nagyböjt 2. vasárnapján az evangéliumban. Péter, Jakab és János apostolok lehettek a szemtanúi annak, hogy milyen dicsőség vár majd Jézusra a feltámadás után, illetve mire számíthatnak azok az emberek, akik eljutnak a mennyországba, az örök üdvösségre. Az élmény felejthetetlen számukra. Megtapasztalják, hogy jó Isten közelében lenni. Mesterük kifejezett tiltása miatt ugyan nem beszélhettek apostoltársaiknak és másoknak a hegyen átélt élményükről, de egymás között beszélgetve többször felidézhették azt a későbbiekben. Amikor a feltámadás húsvéti eseménye után találkozhattak a feltámadt Úrral és láthatták őt dicsőséges, új testében, akkor ismételten eszükbe jutottak a hegyen történtek, az Úr alakja ragyogó fehér ruhában és tündöklő arca, és megértették azt, hogy miért is beszélt nekik a hegyről lejövet az Emberfia feltámadásáról.
E mai nagyböjti vasárnapon egy rövid időre eltűnik szemünk elől a köd, megszűnik a homály és felragyog számunkra a dicsőségbe öltözött Krisztus. És feltárul az út, a végső cél, a „túlsó part,” ahová életünk vezet. Életünk nem reménytelen küzdelem tehát az idővel, az elmúlással, hanem reményteli előrehaladás az örök élet felé, ahová Jézus Krisztus vezet minket. A nagyböjti időszak segítsen minket abban, hogy újra a helyes irányba állítsuk életünket és erősítse bennünk a reményt, hogy Isten kegyelmének és irgalmának köszönhetően földi életünk után a feltámadás révén eljuthatunk a mennyországba.
© Horváth István Sándor

Imádság:


Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor a kiválasztott három apostolnak megmutattad isteni dicsőségedet. Kérünk, mutasd meg nekünk is dicsőséges arcodat, hogy életünk nehéz óráiban, a szenvedések és a betegség idején új erőt kapjunk. Mutasd meg számunkra, milyen sors, milyen dicsőség vár ránk a feltámadást követően, ha kitartunk veled a szenvedésben. Erősítsd bennünk az örök élet reményét! Adj nekünk tanulékony lelket, hogy szavadban felismerjük azt az igazságot, amely minket az üdvösségre vezet.