Napi evangélium

Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. Amikor Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”

Elmélkedés:

A pusztában
Az első nagyböjti vasárnap evangéliuma Jézus megkísértését állítja elénk. Idén a Márk szerinti változatot olvassuk, amely néhány mondatban említi meg csupán az eseményt. Mit tudunk meg ebből és milyen üzenetet közvetít számunkra ez az esemény? A leírás így kezdődik: „A Lélek kivitte Jézust a pusztába” (Mk 1,12). A harmadik isteni személyről, a Szentlélekről van itt szó, aki arra ösztönzi Jézust, hogy a pusztába menjen. A szentírásmagyarázók fontosnak tartják annak hangsúlyozását, hogy nem erőszakos ösztönzésről, kényszerítésről vagy kiűzésről van itt szó, hanem arról, hogy mindaz, ami Jézussal történik, az Isten akarata szerint és nem annak ellenére történik. A Szentlélek célja az, hogy megkeresztelkedése után és nyilvános működésének megkezdése előtt Jézus felkészülhessen küldetésére. A pusztaság a bibliai hagyományban az Istennel való találkozás helye, ahol a külvilág zavaró hatásai nem vonják el az ember figyelmét. Itt valóban Istenre lehet figyelni. A puszta ugyanakkor az emlékezésnek a helye is, mivel felidézi Isten múltbeli tevékenységeit. Erre utal a következőkben a negyvenes szám. Jézus negyven napig tartózkodik a pusztában, miként az Egyiptomból való szabadulást követően a választott nép negyven évig vándorol a pusztaságban. Isten nem hagyta magára a népet, hanem vezette őket, gondoskodott számukra élelemről és ivóvízről. A puszta ebben az értelemben az isteni gondoskodás megtapasztalásának a helye. A Márk szerinti leírásban is szerepel, hogy „angyalok szolgáltak” Jézusnak, azaz Isten az ő szolgái által gondoskodott róla.
Miközben Jézus a pusztában Istenre figyel, hozzá imádkozik és felkészül hamarosan kezdődő fellépésére a nép körében, megjelenik a sátán, megkísérti őt, azaz el akarja szakítani Istentől és el akarja őt téríteni küldetésétől. A gonosz velünk is pontosan ezt szeretné tenni. A kísértések elutasításában Jézus példája segít minket, valamint a böjt és az imádság, amely vallásos gyakorlatok a nagyböjti időszakot különösen is jellemzik.
A testi megtartóztatással, a böjtöléssel kifejezem Istenre utaltságomat, azt, hogy nélküle semmit sem tehetek. Rá vagyok utalva az ő segítségére, mert életem keresztjének hordozása nem könnyű számomra. Ezt az alapvető irányultságomat, vágyamat erősítem meg akkor, amikor az imádság által szavaimmal és gondolataimmal is kifejezem kéréseimet, elmondom azokat Istennek. Mivel az imádság nem csupán a gondolatok szintjén történik, ezért érdemes odafigyelnem a testtartásomra, amely az összeszedettséget segíti az ima során. A letérdelés vagy állás, a kezek összekulcsolása vagy kitárása az ég felé azt jelzi, hogy testemmel-lelkemmel Isten felé fordulok. A gőgnek, a követelőzésnek, a büszkeségnek vagy az érdemekre való hivatkozásnak nincs helye az imában, de annál inkább az alázatnak.
Amikor vállalom a böjtöt, az önmegtartóztatást, akkor Istenre, az ő gondviselésére bízom magam. Hiszem, hogy vigyáz életemre, megadja mindazt, ami testi fejlődésemhez és lelki növekedésemhez szükséges. Isten segítségével minden kísértést legyőzhetek.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! A nagyböjt elején veled megyünk a pusztába, amelynek csendjében Istenre találhatunk. Emberi szándékainkat, vágyainkat és akaratunkat most félretesszük, mert egyedül Istenre akarunk figyelni, az ő szavát akarjuk meghallani. Isten jelenléte átalakítja életünket, megújulást, újjászületést hoz számunkra. Az ő jelenléte megerősít minket keresztény küldetésünkben. Urunk, taníts minket arra, hogy észrevegyük Isten gondviselő szeretetének és megbocsátó irgalmának jeleit életünkben!