Napi evangélium

Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor megálltak, és hangosan így kiáltottak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”

Elmélkedés:

Jézus szavai szerint a meggyógyított egyetlen leprás azért tért vissza, hogy „hálát adjon Istennek.” A leírás szerint ez a hála szól egyrészt Jézusnak, az Isten Fiának, s ezáltal a leprás kifejezi Jézus istenségében való hitét. Másrészt szól a mennyei Atyának, aki Jézus személyén keresztül tesz csodákat az emberekkel. A meggyógyult helyesen ismeri fel, hogy nem embernek köszönheti gyógyulását, hanem az irgalmas Isten gyógyította meg őt.
A hálátlan kilenc sorsa ismeretlen marad, s ahogy maga Jézus sem, úgy mi sem kapunk választ arra, hogy miért nem tértek vissza köszönetet mondani gyógyítójuknak. A történet mindenképpen azt a figyelmeztetést is magában hordozza, hogy vegyük észre, amikor Isten segít nekünk, s ne maradjunk hálátlanok.
A gyermekek ösztönösen, egészen természetes módon mutatják ki köszönetüket és hálájukat. Ehhez nem kell nagy dolgot kapniuk, hiszen a kicsinek is éppúgy tudnak örülni és hálásak érte. Idővel aztán a hála érzése lassan megkopik az emberekben vagy csak egyszerűen elmarad a hála kimutatása. Sokszor egészen természetesnek tartjuk, hogy kapunk valamit, s nem is gondolunk arra, hogy kifejezzük köszönetünket. A másik embert biztosan bántja hálátlanságunk, ahogyan minket is. Jézus is megtapasztalta mind a hálát, mind a hálátlanságot. Legyünk figyelmesek és mutassuk ki hálánkat Isten és az emberek felé egyaránt!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Ó, Istenem, mikor találom meg végre nyugalmamat? Nagyon vágyódik lelkem tehozzád! De erős leszek, s türelmesen várom azt az órát, melyen isteni Megváltóm az örök üdvösségre hív. Addig csak az lesz a gondom, hogy neki tetszően éljek, s szent akaratát teljesítsem. Mindenben Isten akarata legyen meg, hiszen az övéi vagyunk az időben és az örökkévalóságban. Ámen.
Chantal Szent Franciska