Napi evangélium

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Elmélkedés:

Az emmauszi úton
Az elmúlt vasárnapi elmélkedésben Tamás apostollal kapcsolatban nagypéntekre és Jézus sebeire utaltunk vissza, ma pedig az emmauszi tanítványok történetét hallgatva gondolatban érdemes visszapillantanunk a nagycsütörtöki eseményre, az utolsó vacsorára. A kételkedő Tamás apostol számára nem volt elegendő társainak beszámolója arról, hogy megjelent a feltámadt Jézus. Egy héttel később a sebhelyek, mint jelek segítették őt az Úr felismerésében. A Jeruzsálemből hazafelé, Emmauszba tartó két tanítvány számára sem volt elegendő, hogy hallhatták Jézus szavait az úton, nekik is szükségük volt egy jelre, ami megnyitotta látásukat. Ez a jel a kenyértörés volt. Jézus ugyanazt tette asztalukhoz leülve, amit az utolsó vacsorán is tett, megtörte a kenyeret.
Mély jelentésű a Jeruzsálemből Emmauszba indulás. A visszatérés jelképe. Évekkel korábban e helyről érkezett a két tanítvány, hogy Jézus követői legyenek. És most ide térnek vissza, mintha nem történt volna semmi, illetve ami történt Mesterükkel, az kudarcnak nevezhető. Sok reményt fűztek Jézushoz, de minden szertefoszlott halálával. Ők maguk mondják: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt” (Lk 24,21). Az ő szemszögükből úgy tűnik, hogy tanítványi életük véget ért, vissza kell térniük oda, ahonnan elindultak. Életük ott folytatódik, ahol abbahagyták akkor, amikor Jézus nyomába szegődtek. Nem csak ők ketten gondolkoznak így, hanem az apostolok is. Gondoljunk, csak Péterre, akit a feltámadás után ismét ott találunk a Tibériás-tó partján. Ezt mondja apostoltársainak: „Megyek halászni.” A többiek pedig ezt válaszolják: „Mi is veled megyünk” (Jn 21,3). Mintegy három évvel korábban ezen a helyen találkoztak először Jézussal, itt szólította meg őket, e helyen hívta el őket a halászháló mellől, hogy emberhalászokká legyenek. És most ők újra itt vannak, visszatérnek eredeti mesterségükhöz, mert Jézus meghalt.
Az emmauszi két tanítvány számára fordulópontot jelent a kenyértörés. Felismerik az Urat és azonnal visszaindulnak Jeruzsálembe. Csalódottan jöttek, de most lelkesen mennek vissza. Kételkedve jöttek, de most már hit ébredt bennük. Nem értették hivatásukat, de most már tudják, hogy a feltámadás tanúi és hirdetői lettek.
Az eltávolodás és újbóli közeledés az emmauszi tanítványok esetében a közösséghez való viszonyukban is megfigyelhető. Kezdetben ők is együtt vannak a tanítványokkal, velük együtt értesülnek arról, amit az asszonyok mondanak, aztán pedig elhagyják ezt a közösséget. A Feltámadottal való találkozás arra indítja őket, hogy visszatérjenek ehhez a közösséghez és elmondják a közösség többi tagjának élményüket.
Mit tanít nekünk a történet? Jézus Krisztus feltámadása óta a csalódottság, a kétségbeesés, a félelem, a kishitűség bűn, aminek nincs helye az életünkben. Mert amikor engedem, hogy ezek a negatív érzések felerősödjenek bennem és eluralkodjanak életemen, akkor eltávolodok Istentől, elszakítom magamat tőle, és ebben az értelemben bűnt követek el. Amikor beletörődötten elfogadok egy helyzetet, kényszerűen elfogadom a látszatot, amely ténynek mutatkozik számomra, vagy amikor úgy vélem, hogy már nem tudok változtatni semmit, akkor azon a bizonyos emmauszi úton járok, és ez az út távol visz az Istentől a szent helyektől, a kereszt titkától, a feltámadás eseményétől. Jézus olyan jelet mutat, amely visszafordít ezen az úton, hogy reménnyel a szívemben, bátran és lelkesen keressem Isten közelségét.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam!