Napi evangélium

Abban az időben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt.
Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal.
Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: Adj innom!, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.” Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?”
Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony megkérte: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni!”
Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!” Az asszony ezt felelte: „Nincs is férjem!” Mire Jézus: „Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen mondtad.” Ekkor így szólt az asszony: „Uram, látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.”
Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.”
Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai éppen visszaérkeztek, és meglepődtek, hogy asszonnyal beszélget. De nem kérdezte meg egyikük sem: „Mit akarsz tőle?”, vagy: „Miért beszélgetsz vele?” Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba és elmondta az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” Ki is jöttek a városból, és odagyűltek köréje. Közben a tanítványok megkínálták őt: „Mester, egyél!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Van nekem olyan ételem, amelyről ti nem tudtok!” Erre a tanítványok kérdezgetni kezdték egymást: „Talán valaki hozott neki ennivalót?” De Jézus megmagyarázta: „Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és hogy befejezzem az ő művét. Ugye, azt mondjátok: Még négy hónap, és itt az aratás. Íme, én azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. Az arató elnyeri most jutalmát: Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket, hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.”
Abból a városból, a szamaritánusok közül sokan hittek benne, mivel az asszony tanúsította: „Mindent elmondott, amit tettem.” Mikor azután kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”

Elmélkedés:

A kút mellett
Nagyböjt 1. vasárnapján lélekben a pusztába vonultunk, hogy a csendet keressük és a csendben meghalljuk Isten üzenetét. A következő vasárnap lélekben egy hegyre kapaszkodtunk fel, hogy Jézus isteni dicsőségét szemlélhessük. Ma, a harmadik nagyböjti vasárnap pedig leülünk egy kút mellé, s várjuk, hogy Jézus odaérjen, vizet kérjen tőlünk, s felélessze bennünk az örök élet utáni szomjúságot.
Az evangélium részletesen beszéli el Jézus találkozását a szamariai asszonnyal Jákob kútjánál. Annyira életszerű a jelenet leírása János evangélista részéről, hogy semmiképpen sem gondolhatjuk, hogy kitalált történetről van szó. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ha útja során egy vándor odaér egy kúthoz, akkor kölcsönkéri az ivásra vagy vízhordásra szolgáló edényt attól, aki éppen vizet merít a kútból. Abban az időben a vizet agyagkorsóban tárolták, vagy bőrből készült tömlőben vitték magukkal útjuk során. Mivel útközben a víz elfogyott, ezért a következő kúthoz érve megtöltötték újra. A történet Jézus kérésével indul: „Adj innom!” (Jn 4,7). Semmi meglepő nem volna abban, hogy Jézus vizet kér, inni kér a kútból vizet merítő személytől, ha Jézus nem volna zsidó és az illető nem volna egy szamariai asszony. Mivel azonban a több évszázados ellenségeskedés miatt a zsidók nem érintkeztek, nem beszéltek a Szamaria területén élőkkel, meglepő Jézus kérése, s az asszony mindjárt ki is fejezi csodálkozását: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” (Jn 4,9).
Miért lépi át Jézus az érintkezési tilalom által húzott láthatatlan határt? Természetesnek tartanánk a magyarázatot, hogy szomjas volt, nem volt nála ivásra alkalmas edény, ezért segítséget kért. Csakhogy a hosszúra nyúlt beszélgetés során nem iszik. Azt várnánk, hogy az „Adj innom!” kérésre az asszony merít a vízből és odanyújtja Jézusnak. Ehelyett hosszasan beszélgetnek, de Jézus nem iszik. Valószínűleg csupán azért kér inni, hogy megszólíthassa az asszonyt és taníthassa őt. Inkább ő akarta megkínálni a hit forrásából az asszonyt. Az Úr módszere sikerrel jár. Az élő vízről mondott kijelentésével nem csupán az asszony érdeklődését kelti fel, hanem felébreszti hitét is.
Talán gyakrabban kellene keresnünk az élő víz forrását. Talán gyakrabban kellene leülnünk Jézus mellé, s engednünk, hogy tanítson minket az üdvösség igazságaira. Jézus nem mondja azt, hogy nem áll velünk szóba bűneink miatt. A szamariai asszony egy bűnös nő. Jézus tapintatosan és nem sértően jelzi, hogy ismeri múltját, ismeri bűnét. Az asszony is tudatában van bűnének, s tudja, hogy az emberek kiközösítették bűne miatt. Nem is akar érintkezni, találkozni velük. Azért megy a legnagyobb déli forróság idején a kúthoz, mert biztos benne, hogy ilyentájt senkivel sem kell találkoznia, senki nem fog rá megvetően nézni. A találkozásban észre kell vennünk az irgalmas Isten és a bűnös ember találkozását. A történetnek az a nagyböjti üzenete, hogy Isten ugyanilyen tapintattal, szeretettel, irgalommal közeledik hozzánk. Ismeri életünket, gyengeségeinket, hibáinkat, bűneinket. Van hatalma ahhoz, hogy eltörölje vétkeinket, megbocsásson nekünk. Keressük Jézust, mert nála megtaláljuk az irgalom forrását, a megbocsátás új életre fakasztó vizét.
Az elbeszélés tehát arról szól, hogy Jézus elindítja az asszonyt a hit útján és folyamatosan vezeti őt. Az asszony részéről a hit útján való előrehaladás annak köszönhető, hogy Jézus lépésről lépésre feltárja, kinyilatkoztatja magát előtte. Megvan benne a tanulás alázata, a nyitottság és a hit engedelmessége. Ezekre van nekünk is szükségünk ahhoz, hogy a hit útján haladjunk.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus! A veled való találkozás hitet ébreszt bennünk. A találkozás élményéről és hitünkről szeretnénk tanúságot tenni az emberek előtt, hogy hozzád vezessük őket. Benned minden ember megtalálhatja az igazság forrását, mert az örök élet igéi nálad vannak. Te mondtad egykor: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon!” (Jn 7,37). Add, hogy szomjazzuk igazságodat, s tanításoddal oltsd szomjunkat! Vezess bennünket az üdvösség útján!