Napi evangélium

Abban az időben: A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse.
Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Jézus ezt felelte: „Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik.”
Ezután a szent városba vitte őt a sátán, és a templom oromzatára állította. Így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva van: Angyalainak megparancsolta: A tenyerükön hordozzanak téged, hogy kőbe ne üsd a lábadat!” Jézus ezt válaszolta: „De az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Végül egy igen magas hegyre vitte őt a sátán. Megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: „Ezt mind neked adom, ha leborulsz és imádsz engem!” Ekkor Jézus azt mondta neki: „Takarodj, sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki.

Elmélkedés:

A puszta csendje
Legnagyobb ünnepeinkre, a karácsonyra és a húsvétra úgy készülünk, hogy lélekben a pusztába vonulunk. A karácsonyi előkészületként szolgáló adventi időszakban Keresztelő Jánoshoz megyünk a pusztába, aki a megtérést és bűnbánatot hirdeti, ezzel készítve fel bennünket a megváltó érkezésére. A húsvéti előkészület, a nagyböjt pedig azzal kezdődik, hogy Jézussal vonulunk ki a pusztába. A puszta csendje kiválóan alkalmas arra, hogy csendet teremtsünk lelkünkben. Olyan csendet, amelyben megszólal Isten. Csendet, amelyben meghalljuk Istent. Csendet, amely elnémítja személyes szándékainkat, akaratunkat és vágyainkat, és teret enged annak, hogy megismerjük Isten szándékát, átadjuk neki akaratunkat és az ő vágya, terve valósuljon meg életünkben. Kivonulunk a pusztába, hogy megtaláljuk a csendet. Azt a csendet, amelyben Isten van jelen és ő munkálkodik. Az életünket átalakító csendet. A lelki megújulást, újjászületést nyújtó csendet. Az imádságra ösztönző csendet. A lemondásra és a böjtre nevelő csendet. A nagylelkű adakozásra buzdító csendet. Az élet értelmére rámutató csendet. A szenvedés elfogadására tanító csendet. A halálba szenderülés csendjét. A feltámadást váró csendet. Mennyi csodát rejt számunkra a puszta! Mennyi titkot őriz! Mennyi új felfedezés vár minket ebben a csendben! A puszta megszólaló csendjében. A puszta bűnbánatra indító csendjében. A pusztaság Isten felé irányító csendjében.
Ez a jelképes puszta az, amelyben meghallhatjuk a krisztusi örömhír lényegét: Isten megbocsát. Isten irgalommal fordul hozzánk. Nincs okunk a félelemre, nem kell tartanunk az isteni büntetéstől, ha felélesztjük magunkban az Isten iránti szeretetből fakadó bűnbánatot. Isten kész eltörölni bűneiket, megbocsátani nekünk.
Hol jelentkezik számunkra mégis a kísértés? Először is ott, hogy nincs bűn. Nem érezzük azt, hogy egyes cselekedeteinkkel szembefordulunk Istennel. És itt még nem is minősítettem e cselekedeteket rossznak, károsnak vagy vétkesnek. Ezzel azt akarom mondani, hogy bizonyos helyzetekben nem érezzük, nem tudatosul bennünk, nem vesszük észre, hogy rosszat teszünk, kárt okozunk a másik embernek, megszegjük az emberek közötti kapcsolatok alapszabályait, azaz egyszóval bűnt követünk el. A bűn nem létezik számunkra. Nem minősítjük tetteinket sem jónak, sem rossznak, hanem megtettük és ennyi. Ez a teljes felelőtlenség. Nincs bűn, tehát nincs szükség bűnbánatra sem.
A kísértés második területe az, hogy nincs bűntudatunk. Nincs meg bennünk az őszinteség és alázat, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy felismerjük, belássuk bűneinket. Jónak, szentnek, igaznak tartjuk magunkat, s azt hisszük, hogy Isten tetszését leli bennünk. De ezzel csak ugyanolyan farizeusok vagyunk, mint akiket éppen kétszínűségük miatt ostorozott egykor Jézus. Csak egy farizeus gondolhatja azt, hogy neki nincs bűne! A bűntudat hiányának hátterében egyértelműen az húzódik meg, hogy nem akarjuk vállalni cselekedeteinkért a felelősséget, s nem gondolunk arra, hogy azoknak következményei lesznek.
A harmadik kísértés pedig akkor ér minket, amikor nem hiszünk Isten irgalmában. Nem akarjuk elhinni, hogy Isten irgalma nagyobb a bűneinknél. Azt gondoljuk, hogy bűneink és engedetlenségünk miatt olyan távol vagyunk Istentől, hogy már sosem tudunk visszatérni hozzá és ő sem talál meg bennünket. Olyannyira kiszakítottuk magunkat Isten szeretetéből, hogy sosem lehetünk újra méltók arra. Úgy bemocskoltuk vétkeinkkel lelkünk ruháját, hogy még Isten sem képes lelkünket új, ragyogó ruhába öltöztetni. Olyan bűnöket követtünk el, amelyek miatt nincs többé helyünk mennyei Atyánk házában. E mondatokkal a tékozló fiúról és az ő irgalmas atyjáról szóló példabeszédre (vö. Lk 15,11-32) utalok, amely egyértelműen tanítja, hogy az irgalmas Isten mindig vár bennünket.
Segítsen bennünket a nagyböjti időszak e kísértések legyőzésében!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, irgalmas Atyánk! Te a nagyböjt során időt adsz nekünk, hogy a pusztába menjünk és annak csendjében meghalljuk bűnbánatra való felszólításodat. Az egyetlen út, amely hozzád vezet: bűneink beismerése. Adj bölcsességet, hogy felismerjük a bűnt, felismerjem bűneimet! Adj alázatot, hogy bűnbánat ébredjen szívemben! Adj irántad való bizalmat, hogy higgyek irgalmadban és szeretetedben! Isten, bocsásd meg bűneimet! Add szívembe újra az engedelmességet, akaratod teljesítését, hogy méltó legyek arra, hogy gyermekednek nevezz!