Napi evangélium

Jézus egy alkalommal tanítványaival Júdea földjére ment. Ott tartózkodott velük, és keresztelt. János is keresztelt Enonban, Szálim közelében: ott ugyanis sok víz volt. Az emberek odamentek, és megkeresztelkedtek. Mindez János bebörtönzése előtt történt. Vita támadt ekkor a tisztulási szertartásról János tanítványai és egy zsidó között, ezért Jánoshoz mentek. „Mester – mondták neki –, aki nálad volt a Jordánon túl, és akiről tanúságot tettél, most szintén keresztel, és mindenki hozzá tódul.”
János így válaszolt: „Az ember semmit sem vallhat magáénak, hacsak a mennyből nem kapta. Ti magatok vagytok tanúim, hogy megmondtam: Én nem vagyok a Messiás, hanem csak az ő előfutára. Akié a menyasszony, az a vőlegény; a vőlegény barátja csak ott áll a vőlegény mellett, hallgatja szavát, és szívből örül neki. Ezzel most az én örömöm is teljes. Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.”

Elmélkedés:

Keresztelő János egy talányos mondattal kezdi válaszát a kereszteléssel kapcsolatos vitában feltett kérdésre: „Az ember semmit sem vallhat magáénak, hacsak a mennyből nem kapta” (Jn 3,27). Vajon kire vonatkozik kijelentése? Önmagára vagy Jézusra, vagy talán mindkettőjükre? Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a Keresztelő magára gondolt, hiszen küldetését Istentől kapta, s ennek mindig tudatában volt. Ugyanakkor gondolhatott Jézusra is, aki a mennyei Atyától kapta hatalmát. Ezt erősíti az, hogy Jézus nyilvános fellépésével János a háttérbe húzódik. Küldetése befejeződött, tisztában van vele, hogy neki, az előfutárnak kisebbednie, a Messiásnak, Jézusnak pedig növekednie kell, s engedi, hogy tanítványai az ő nyomába szegődjenek.
De térjünk vissza János kijelentéséhez: „Az ember semmit sem vallhat magáénak, hacsak a mennyből nem kapta.” Vizsgáljuk meg más szempontból e szavakat! Nem szeretnék részletesen foglalkozni a tulajdonszerzés jogi lehetőségeivel, csupán egy kis elgondolkozásra ösztönzök mindenkit. Mi az, ami a miénk? Mit mondhatunk a magunkénak? Mit tarthatunk a saját tulajdonunknak? Mindazt, amit megszereztünk, még ha becsületesen megdolgoztunk és keményen megküzdöttünk érte, könnyen elveszíthetjük. Az örök életre pedig biztosan nem vihetjük magunkkal. Mert a halál mindent elvesz tőlünk. Akkor mi az, ami valóban a miénk? És mit kapunk Istentől?
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, te újra meg újra hangsúlyozod, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Ha megvizsgáljuk, melyik a legnagyobb, a neked leginkább tetsző erény, azt látjuk, hogy a hit. Igen, ennek ereje által készülünk fel arra, hogy belépjünk a Szentek Szentjébe. Hit nélkül, ó, dicsőség Ura, nem tettél volna értünk csodákat. Mielőtt csodát műveltél volna, azt akartad, hogy jóságoddal egyesítsük hitünket.