Napi evangélium

Abban az időben így beszélt Jézus a zsidók sokaságához: „Én vagyok a mennyből alászállott, élő kenyér. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Vita támadt erre a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?”
Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez az égből alászállott kenyér! Nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak! Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!”
Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.

Elmélkedés:

A kenyértörés mozdulata
Az elmúlt két vasárnap Jézusnak a csodálatos kenyérszaporítást után Kafarnaumban mondott beszédét olvastuk, a mai napon pedig e beszéd utolsó részét hallhattuk. Jézus arra tanítja az embereket, hogy a romolhatatlan lelki kenyér után vágyakozzanak, amelyet ő ad mindenkinek. Az általa adott kenyér valójában az ő teste, amely az örök életet jelenti a benne hívőknek. Az örök élet gondolatát erősíti meg a mai szakaszban is: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van”, … aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!”.

Vannak cselekedetek, amelyek jellemzőek egy-egy emberre. Emlékszem rá, hogy gyerekkoromban volt egy fiatal atya Zalaegerszegen, aki a szentmisén mindig erősen megszorította a minisztránsok kezét. Nem fájdalmat akart ezzel okozni, hanem mindenkivel így fogott kezet, jó erős kézszorítással, ez nála természetes volt. Amikor pedig gimnazista voltam Pannonhalmán, szintén sok egykori tanáromnak volt jellegzetes mozdulata. A matematika tanárom például nagyon sajátos módon csípőre tett kézzel szokott állni a táblánál és írt rá. Olyannyira egyedi volt mozdulata, hogy a farsangi ünnepségeken mindig parodizálták a diákok. Nem sorolom tovább a példákat, hiszen bizonyára mindannyiunk ismerősei között vannak olyan személyek, akik bizonyos dolgokat jellegzetesen tesznek, ahogyan mások nem, teljesen mindegy, hogy éppen munkáról, étkezésről vagy másról legyen szó.

Jézus számára jellegzetes mozdulat a kenyér megtörése. És itt most nem arra gondolok, hogy a kenyerek megszaporításánál megtörte volna az embereknek kiosztandó ennivalót, hanem kifejezetten az utolsó vacsorán tett cselekedetére. Mozdulata, szavai egészen sajátosak. Kezébe veszi, megáldja, megtöri a kenyeret, és odanyújtja apostolainak. Más nem töri meg így a kenyeret. Más nem nyújtja így a kenyeret barátainak. Más nem adja önmagát, saját testét a kenyérben. Más nem töri meg és nem áldozza fel magát minden egyes kenyér megtörésében. A mi Urunk mozdulata olyannyira sajátos, hogy az emmauszi tanítványok erről ismerik fel őt. Miután hosszasan beszélgetnek útközben és lángoló szívvel hallgatják az „idegen” szavait, de nem tudják, hogy Jézus az, az étkezés során a kenyér megtörése hoz fordulatot számukra. Lukács evangélista így írja le élményüket: „Amikor asztalhoz ültek, Jézus kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték” (Lk 24,30-31). Felismerték, mert ugyanezt tette pár nappal korábban az utolsó vacsora alkalmával.

A közbeszédben is használjuk a kenyértörés kifejezést. Olyanokra mondjuk, hogy „kenyértörésre viszik a dolgot”, akik végérvényesen szakítanak, eltávolodnak egymástól, megszakítják barátságukat. Jézus esetében és az egyházi szóhasználatba éppen ennek ellenkezőjét jelenti a kenyértörés. Akik megosztják, megtörik egymással kenyerüket, azok szoros kapcsolatban állnak egymással, jó barátok. Jézus azzal a szándékkal osztja meg velük a kenyeret, hogy önmagát adja nekünk. Az Oltáriszentségben valóságosan jelen van és eledelül adja nekünk önmagát. Isten és az ember közti legszorosabb kapcsolat az, amikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük Krisztus Testét. A vasárnap akkor válik ünneppé számunkra, ha találkozunk Istennel. Fogadjuk el a Krisztus által megáldott, megtört kenyeret, mert ez jelenti számunkra az örök életet.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Életem Ura, Jézus Krisztus! Amikor a szentmisében a te szavadat hallgatom, a te irántam való szeretetedre gondolok. Amikor áldozatod megújul az oltáron, ismét csak a te végsőkig elmenő szeretetedre tudok gondolni. Amikor pedig a szentáldozásban magamhoz veszem Testedet, akkor értem meg igazán, hogy mennyire szeretsz engem! Szeretettel hívsz, hogy Testeddel táplálkozzak. Hálásan fogadom el hívásodat, hogy az Oltáriszentségben Téged vegyelek magamhoz és bennem élj! Segíts engem, hogy az evangéliumhoz méltóan éljek!