napi evangelium





> RSS >


Napi evangélium


2019. április 24. – Szerda

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Lk 24,13-35


Elmélkedés:

A tegnapi evangéliumi beszámolóban arról olvastunk, hogy Mária Magdolna nem ismeri fel azonnal a feltámadt Krisztust, hanem csak akkor, amikor nevén szólítja őt az Úr. Ez volt számára az a jel, amely által meggyőződött arról, hogy Krisztus áll előtte és nem egy ismeretlen személy. Az emmauszi tanítványok, akikről a mai napon olvasunk, ehhez hasonlóan jártak. Órákon keresztül együtt mennek Jézussal, hallják szavait, de ez nem elég számukra ahhoz, hogy felismerjék az útitársul melléjük szegődő személyben Mesterüket. Ők is jelet kapnak, a kenyértörés jelét, amely felnyitja szemüket. A történet végigkíséri az ő lelki útjukat a csalódottságtól a tanúságtételig.
Kezdeti magatartásukon ne csodálkozzunk! Mesterüket keresztre feszítették, úgy gondolják, hogy a csodálatos történet véget ért. Amikor elkezdték követni Jézust, arra tették fel életüket, hogy tanítványai lesznek. De mit tegyen az, akinek már nincs Mestere? Tanítvány-e még az, akinek a Mestere meghalt? Így gondolkodik a két korábbi tanítvány. Amire korábban feltették az életüket, az nem létezik többé. Elindulnak visszafelé, hazafelé, Emmauszba, ahol korábban éltek. Gondolataikban is visszafelé haladnak, még mindig az elmúlt napok eseményei járnak fejükben. De a felismerés pillanata, a kenyértörés utánozhatatlan cselekedete, a megvilágosodás élménye rögtön megszünteti csalódottságukat és reményvesztettségüket. Megértik az eseményeket, megértik az Úr halálának és feltámadásának értelmét, és visszaindulnak az apostolokhoz, hogy beszámoljanak találkozásukról.
Merre haladok a húsvéti utamon?
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Te megadod nekünk, hogy mindig újra kezdhetünk! Te ajándékozod nekünk a jövőt. Minden nap érezzük, hogy múlik az idő, éveink száma véges. Urunk, mindannyian szeretnénk végtelen távlatokban élni. Szeretnénk megtapasztalni a soha el nem múló fényt, szeretnénk, ha mienk lehetne az élet teljessége. Kérünk, add, hogy az előttünk álló időt igazi gazdagodásra használhassuk. Add, hogy azt keressük mindig, ami soha véget nem ér. Add, hogy mindennapjainkban megtapasztalhassuk: a szeretet soha el nem múlik.