Napi evangélium

Abban az időben: Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül. De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utána indultak. Mikor kiszállt, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket. Amint beesteledett, tanítványai odamentek hozzá, és figyelmeztették: „Sivár ez a hely, és késő már az óra is. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmet szerezzenek maguknak!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” Ők ezt felelték: „Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Mire ő ezt mondta: „Hozzátok ide!” Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig az embereknek. Mindannyian ettek és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyerekeket.

Elmélkedés:

A kenyér csodája és a szív csodája

Amikor Jézus meghallja Keresztelő János halálhírét, elvonul egy magányos helyre. Ez a pillanat mélyen emberi, a gyász, az elcsendesedés, a visszavonulás vágya mutatkozik meg benne. De ez az egyedüllét nem adatik meg neki, mert a nép – megérezve, hogy személyében egészen különleges isteni erő rejlik – követi őt. És ekkor Máté evangélista megjegyzése szerint Jézusnak megesett a szíve az embereken. Itt kezdődik a történet igazi csodája, nem a kenyérszaporítás részleteinél, hanem abban a mozzanatban, amelyben Isten szíve megnyílik az emberi szükség előtt.
A csoda kulcsa tehát nem Jézus „varázsereje”, hanem az együttérzés. A szív, amely látja a nyomorúságot, nem közömbös a szükség iránt, és nem zárkózik be saját fájdalmába. Jézus itt nem önmagával van elfoglalva, hanem a többiekkel, és épp ezáltal válik világossá számunkra, mit jelent az Isten országa: egy olyan állapot, amikor senki sem marad magára a szenvedésével, az éhségével, a gyászával.
A tanítványok javaslata – „Bocsásd el a tömeget!” – teljesen észszerű. A szokásos módon gondolkodnak: Nem tudjuk megoldani a helyzetet. Nincs elég ennivaló. Nincs kenyér, nincs pénz, nincs semmi lehetőség. Ez a gondolkodás ma is ismerős: amikor szembesülünk mások bajával, ösztönösen visszavonulunk, felelősséget hárítunk, vagy egyszerűen azt mondjuk: „Nem az én dolgom.” Jézus azonban másként gondolkodik. Azt mondja: „Ti adjatok nekik enni.” Mintha azt mondaná: Ti is részesei vagytok ennek a gondnak és részesei lehettek a megoldásnak is.
„Csak öt kenyerünk és két halunk van” – hangzik a tanítványok rövid felsorolása a fellelhető élelmiszerről, amely a nagyszámú tömeget látva valóban kevés. Milyen őszinte és emberi ez a mondat! Valójában mi is gyakran így érzünk: Csak ennyim van, mit is adhatnék? És mégis: ez az a pillanat, amikor a kevés elegendővé válik, mert Jézus kezébe kerül. Nem a mennyiség a fontos, hanem az, hogy amink van, azt odaadjuk az Úrnak.
Figyeljük meg a mozdulatokat! Jézus kezébe veszi a kenyeret, hálát ad, megtöri, és kiosztja. Ez az eucharisztikus cselekmény a szentmisében: a Krisztus személyében cselekvő pap kezébe veszi a kenyeret, hálát ad, megtöri, odaadja a népnek. Ezek a mozdulatok Jézus részéről nemcsak a kenyér szétosztását jelentik, hanem önmaga teljes odaadását is. Már itt, a kenyérszaporításkor, az utolsó vacsora előképében megmutatja, mit jelent szeretetből élni: hálával elfogadni, ami van, megtörni önmagunkat másokért; és önmagunkat adni.
Az evangélium hangsúlyozza, hogy „mindenki evett és jóllakott”. Itt nemcsak testi jóllakásról van szó, hanem egy mélyebb beteljesedésről is. Az ember, aki addig csak keresett, hallgatott, remélt, most átéli, hogy Isten gondoskodik róla, táplálékot ad, nem csak szavakat, hanem kenyeret is. A tizenkét kosár maradék a bőség jele, Isten túlcsorduló módon ad.
Nem elég csodálni Jézust a kenyérszaporításért. Ő arra hív bennünket, hogy mi is vegyünk részt ebben a csodában. Nem mintha önmagunk képesek lennénk rá, hanem azért, mert amink van, az elég, ha átadjuk, felajánljuk Istennek.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, Jézus Krisztus! Te együtt éreztél az éhezőkkel, és nem küldted el őket üres kézzel. Add, hogy mi is meglássuk mások szükségét, és ne féljünk odaadni azt a keveset, amink van! Hiszem, hogy te bőséggé tudod tenni a kicsit, és közösséggé tudod formálni a sokaságot. Taníts meg bennünket együttérző szívvel élni, és add, hogy a mi életünkben is megmutatkozzanak csodáid!