Napi evangélium

Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”

Elmélkedés:

A csendből élet fakad

Nagyszombat az év legcsendesebb napja. Egy olyan nap, amelyen Isten – úgy tűnik – hallgat. Jézus teste a sírban fekszik. A világ elcsendesült. Az emberek hazamentek. Még az apostolok is elrejtőztek. Nincs csoda, nincs tanítás. Csak a sír csendje. A szombat pihenőnap volt a zsidók számára, és Jézus valóban megpihent. Nagyszombaton a remény ébredésére várunk.
A reményt e nap estéjén a vigília szertartás hirdeti meg, amely nem nappal kezdődik, hanem csak az este sötétjében. A remény a sötétség mélyéről születik. A vigília, a virrasztás a keresztény közösség ősi szertartása. Amikor már minden elhallgatott, akkor kezd el Isten csendben munkálkodni.
A vigília szertartás elején nincs fény a templomban. Csak a tűz lángja világít, majd egy gyertya egyetlen fénye a sötétben. Aztán ez a fény lassan tovaterjed, meggyújt másokat, és a templom lassan megtelik világossággal. A húsvéti gyertya nem csupán egy díszes szimbólum, hanem Krisztust jeleníti meg, aki a világ világossága, s aki legyőzte a sötétséget. Nem kiáltva, nem mennydörgéssel, hanem a feltámadás csendjével.
Máté evangéliuma szerint hajnalban asszonyok mentek az Úr sírjához. Nem az apostolok vagy a tanítványok, nem tekintélyes férfiak. Asszonyok, akik szerették Jézust és halála után gondoskodni akartak róla. Nem vártak feltámadást, csak a testét akarták megkenni olajjal, mert pénteken, a halál és a temetés napján erre már nem volt idő. Ők lettek az elsők, akik az üres sírral és az angyallal találkoztak. Az angyal így szól: „Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Ő nincs itt, mert feltámadt.” Egyetlen kijelentés, amely mindent megváltoztat.
A keresztény hit ezzel kezdődik. Nem a tanításokkal, nem a csodákkal, hanem azzal a ténnyel, hogy Jézus, aki meghalt, többé nincs a sírban. Az élet győzött a halál fölött. Győzelme nem látványos diadal, hanem megjelenés személyes találkozások alkalmával. A feltámadt Jézus nem tömegek előtt mutatja meg magát, hanem azoknak, akik hűségesek maradtak hozzá. Az asszonyok látják meg először, és ők kapják a küldetést: „Menjetek, vigyétek hírül!”
A feltámadás nem elmélet, hanem tapasztalat, találkozás, élmény és változás. Aki valóban találkozik a Feltámadottal, az nem maradhat ugyanaz. A feltámadás öröm és átalakulás. A régi világ már nem működik úgy, mint eddig.
Nem meglepő, hogy az Egyház a régi hagyomány szerint éppen ezen az éjszakán kereszteli meg a közösség új tagjait. A keresztség a halál és feltámadás misztériumába von be bennünket. A régi ember meghal, az új ember megszületik. Az éjszaka sötétjéből elindulunk a fény felé. Azért van szükség ennyi olvasmányra, történetre a vigília során, hogy emlékeztessenek minket: Isten története a szabadítás története. Az egyiptomi szolgaságból való szabadulás, az átkelés a kiszáradt tengeren, a próféták ígéretei mind egy irányba mutatnak: Isten nem hagyja, hogy a halálé legyen az utolsó szó.
A vigília szertartása a kezdet. A halál nem zárja le az életet, hanem átjáróvá, kapuvá válik az örök élet felé. A kő, amely elzárta a sírt, most elgördül. Isten újra és újra képes életet fakasztani ott is, ahol az ember már tehetetlen. Ez a keresztény remény alapja. Nem a naiv optimizmus, nem gyermeteg képzelődés, hanem a feltámadott Krisztussal való személyes találkozás tapasztalata.
A mintegy kétezer évvel ezelőtti esemény napjainkban is és minden korban megismétlődik. Ma is vannak asszonyok és férfiak, akik sötétben indulnak el és a világosságban térnek vissza. Ma is vannak sírok, amelyek üresek maradnak, sebek, amelyek váratlanul begyógyulnak, remények, amelyek újraélednek. Jézus ma is él, megjelenik, és felszólít minket: Menjetek! Mondjátok el, hogy aki hisz, az megláthatja a feltámadt Urat!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Te a sír csendjéből léptél ki új életre, köszönjük neked a reményt. Köszönjük, hogy sötétségből világosságba hívsz bennünket, hogy nem hagysz a halálban, hanem életet kínálsz ott is, ahol már minden elveszettnek tűnik. Segíts, hogy ne féljünk a szenvedéstől, a veszteségektől, a haláltól! Add, hogy felismerjünk téged azokban a pillanatokban is, amikor még nem látjuk a hajnal fényét! Újíts meg bennünket, és gyújts világosságot szívünkben, hogy valóban húsvéti emberekké, a feltámadás tanúivá váljunk!