Napi evangélium

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.

Elmélkedés:

Megtört kenyér
Tavaly, a húsvéti ünnepek előtt egy Ausztriában élő családtól kaptam egy húsvéti gyertyát. Nem volt olyan nagyméretű, mint a templomi gyertyák és nem is a hagyományos, a megszokott jelképek díszítették. Nem templomi, liturgikus használatra szánt gyertya volt ez, hanem otthoni használatra készült, hogy a hívek, a családtagok ezt meggyújtva otthonukban is imádkozzanak, ünnepeljenek. Ezen a kis húsvéti gyertyán a kereszt volt és az évszám, de nem volt rajta az alfa és az omega jel, sem tömjénszemek, sem a bárány, ami az Úr áldozatára utal. A kereszt mellett kétoldalt két személy állt. Első pillanatban azt gondoltam, hogy bizonyára Szűz Mária és János apostol ez a két személy, mert számos művészeti alkotás örökíti meg azt a jelenetet, amikor a kereszten szenvedő Jézus édesanyját Jánosra bízza. Kicsit furcsa is lett volna ez a jelenet, még a halál előtti pillanatot megörökíteni egy húsvéti gyertyán, amely már a későbbi eseményt, a feltámadást hirdeti. Aztán amikor figyelmesebben megnéztem a két alakot, akkor észrevettem, hogy mindkettő férfi és kettejük között egy megtört kenyér lebeg. A megtört kenyérből értettem meg, hogy ők bizony az emmauszi tanítványok, akik a kenyértöréskor ismerték fel az Urat és mint a feltámadt Krisztus tanúi jogosan kerültek erre a húsvéti gyertyára.
A mai evangéliumban az ő történetüket, a két emmauszi tanítvány Jézussal való találkozását olvassuk. Útjuk kezdetén csak a sötétséget látják, a szenvedésre és a halálra emlékeznek. Gondolataik a múlt eseményei körül forognak. Mielőtt Jézus megtöri számukra a kenyeret és felismerteti magát, előbb tanítja őket. Egész úton a próféták jövendöléseit magyarázza, azaz megvilágosítja az értelmüket, fényt gyújt bennük, hogy megértsék a megváltás titkát. A Jeruzsálemből Emmauszig vezető út, amelyen elindul a két tanítvány, azt tanítja nekünk, hogy a feltámadás eseménye nem váratlanul az égből pottyan az ember fejére, hanem a feltámadás titkának megértéséhez meg kell tenni, végig kell járni egy utat. Mindenkinek a maga útját. A két tanítvány, akiről olvasunk, sokszor megtehette ezt az utat. Ismerték annak minden szakaszát, s jól ismerték azokat, akikkel találkozni szoktak az úton. Akikkel együtt mentek Jeruzsálem felé vagy éppen hazafelé, azokkal beszélgettek útközben. Most egy olyan személlyel találkoznak, akit még sosem láttak ezen az úton, s aki olyan dolgokról beszél nekik, amit senki mástól nem hallottak korábban. Lángoló szívvel hallgatják azt, aki idegen, ismeretlen számukra. Jézus azzal a szándékkal lépett hozzájuk, hogy kiszabadítsa őket gondolataikból, a múlton való merengésből. Nem könnyű ez a feladat. Nem könnyű olyanokat elvezetni egy igazság magasabb szintjére, akiknek a gondolatai körbe-körbe járnak, s maguk sem látják a kitörési pontot. Érdekes, hogy nem is Jézus szavai hozzák az esemény fordulatát. Tanítása új irányba tereli gondolataikat, új távlatot nyit számukra, s mindez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a kellő pillanatban megvilágosodjanak. Először tehát értelmükről, gondolataikról hull le a homály, majd pedig a szemükről. A beszéd előkészítette a cselekedetet, a kenyértörést. Egy kis darab kenyér elég volt számukra. Amit az idegen ezzel a kenyérrel tett, ismerős volt: megtörte a kenyeret. Ez a mozdulat, ez az apró cselekedet olyannyira sajátos, hogy rögtön felismerik ki volt útitársuk, kit hívtak be otthonukba.
A felismerés és az abból fakadó lelkesedés felállítja őket az asztaltól és visszatérnek Jeruzsálembe, hogy az apostoloknak elmondják élményüket: találkoztak a feltámadt Jézussal.
Minden szentmise lehetőség számunkra, hogy találkozzunk Jézussal. Hallgassuk őt lángoló szívvel, amikor az igeliturgiában tanít minket és ismerjük fel, amikor megtöri számunkra a kenyeret s benne önmagát adja nekünk!
© Horváth István Sándor

Imádság:

Istenünk, segíts, hogy örömhíredet hirdethessük! Add, hogy hívásodra mindig figyelni tudjunk! Te azt kívánod, hogy az emberek szabadon kövessenek téged. Nyisd meg, kérünk, az emberek szemét, hogy meglássák az evangélium fényét. Nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják a te igéd igazságát, és boldogok legyenek, mert az örömhírben életet találnak.