Napi evangélium

A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték (Jézust): „Mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát?” Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta; és elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek: nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában.” Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák-hegyére.

Elmélkedés:

Noé esetének tanulságai
Gyermekkorom egyik kedvenc bibliai története az volt, amikor a vízözön idején Noé bárkát épített Isten parancsára, így menekült meg ő és családja, valamint az állatok, amelyeket bevitt a bárkába. Felnőttként újraolvasva a történetet mindig új elemet, új tanulságot fedezek fel benne. Az elmúlt napokban ismét elolvastam Noé bárkájának építését és különös utazását, és rácsodálkoztam egy olyan dologra, amit korábban is olvastam, de valahogy átsiklottak a gondolataim a szavak felett. Arra a mozzanatra gondolok, hogy amikor a föld felszáradt és minden élőlény kijött a bárkából, akkor „Noé oltárt épített az Úrnak és áldozatokat mutatott be” (Ter 8,20).
Három dolog miatt tartom érdekesnek ezt a mozzanatot. Először is azért, mert Noé nem kezd el házat építeni magának és családjának, sem istállót az állatoknak. Egy meglehetősen hosszúra nyúlt és viszontagságos hajóút után biztosan elege volt neki és mindenkinek a hajón való tartózkodásból, és jól esett volna biztos menedékbe húzódnia, amely szilárdan áll a földön és végre nem imbolyog állandóan a vízen, mégsem ez volt az első gondolata. Ő nem magára gondolt, hanem arra, hogy hálát adjon Istennek a szabadulásért, a túlélésért, ezért épít oltárt és mutat be áldozatot.
Másodszor pedig azért érdekes Noé ténykedése, mert az égvilágon senki nem mondta neki, hogy építsen oltárt. Korábban mindent úgy és akkor tesz, ahogyan és amikor az Úr kéri tőle. Amikor Isten azt mondja, hogy fogjon neki a bárka építésének, akkor ő ezt az Úr parancsára megteszi, pedig még egy felhőcske sincs az égen, amelyből eső eshetne. Amikor azt a parancsot kapja, hogy szálljon be a bárkába és vigye be mind az állatokat, akkor Noé ezt megteszi. Amikor pedig a vízözön elmúltával Isten azt mondja neki, hogy eljött annak az ideje, hogy mindenki kiszálljon a bárkából, akkor Noé, családja és valamennyi állat kijön a bárkából a szárazföldre. Noé mindig meghallgatja az Úr parancsát és engedelmesen teljesíti a kérést. De azt nem mondja neki Isten és nem mondja neki senki, hogy építsen oltárt és hálája jeleként mutasson be áldozatot, Noénak mégis ez az első cselekedete. A hála érzése nem parancsra ébred a szívében, hanem önmaga ébred rá, hogy méltó volna a szabadulás után kifejezni háláját a szabadítónak, Istennek.
És a harmadik tanulság: Noé oltárépítő buzgósága azzal zárul, hogy Isten megérzi az áldozat jó illatát és elhatározza, hogy többé nem pusztítja el vízözönnel a földet (vö. Ter 8,21-22). Isten tehát elfogadja az ember áldozatát, mint hálájának megnyilvánulását. Miért is hozom fel Noé példáját ma, úrnapján, Krisztus szent testének és vérének, az Oltáriszentségnek az ünnepén?
Az Istennek való hálaadás első helyen legyen az életünkben! Minden szentmise hálaadás. Illő, hogy legalább vasárnaponként részt vegyünk ezen a közös hálaadáson. Aki ezt nem tartja fontosnak, az hálátlannak mutatkozik Isten iránt, mintha semmit sem köszönhetne Istennek. A hálaadásra nem egy írott törvény, nem egy parancs biztat minket. Nem azért veszünk részt a szentmisén, mert a tízparancsolat harmadik törvénye ezt mondja: Az Úr napját szenteld meg! A hála érzése fel kell, hogy ébredjen a szívünkben parancs nélkül is. Ne maradjunk hálátlanok! Isten pedig elfogadja a hálaadásként felajánlott áldozatunkat.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, Jézus Krisztus! Hiszem, hogy valóságosan jelen vagy az Oltáriszentségben. Valahányszor elindulunk a templomba, a szentmisére felébresztem szívemben az irántad való szeretetet és hálát. Azzal a szándékkal veszlek magamhoz az Oltáriszentségben, hogy megerősítsem szeretetemet. A veled való egységből és a szent testeddel való táplálkozásból erőt merítek mindennapi feladataimhoz és a bűn elleni küzdelemhez. Köszönöm, Uram, hogy jelenléteddel megerősítesz!